É főnév é-t, é-je [e]
I. (
nyelvtudomány) Beszédhang: ajakkerekítés nélkül, a szájüreg elülső részében képzett középső nyelvállású hosszú magánhangzó (pl. a kéz szó magánhangzója).
Az é ejtése, képzése. □ Sajátlag [= sajátképp] csak az é hangnak í-re változtatását tűztem ki vizsgálatom tárgyául. (Arany János) [A magánhangzók szonettje.] É! hűs párák, tiszta sátor, | halk hóvirág, királyi hermelin
(Tóth ÁrpádRimbaud-fordítás)
II.
- 1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a magyar ábécének az e és f közé eső tizedik betűje; nyomtatott alakja: é, É. Kis é; nagy É.
- 2. (Írásbeli rövidítésül) é.: a) (vasútügy) <a vonat> érkezik, érkezés(e); b) (pénzügy) érték v. értékű; (légkörtan, tudományos) É: észak.