SZERVUSZ [e] mondatszó (több személyhez szólva:) -tok (
régies írva: servus is), (
népies) szerbusz, (
argóban) (főleg fiatalok nyelvében) szevasz [ë v. e]
<Tegező viszonyban levő személyek közt, bizalmas köszönésként.>
- 1. <Találkozáskor mondott köszönésként.> Péter már messziről köszönt: szervusz Jancsi! Szervusztok, fiúk! [Az utcán összetalálkoztak.] Szervusz. Szervusz. □ Hej, servus Pista! Hát hol jársz itten? (Jókai Mór) Ah, nini. Hát megjöttél? Servus sógor! (Mikszáth Kálmán) A papné nem adott jelt magáról, hanem bement az ura szobájába. Szervusz fiam mondta az ura. (Móricz Zsigmond) Váratlanul Kardics bácsi jött be. Vidáman s elevenen, ahogy szokott. Szervusztok pajtikám. (Móricz Zsigmond) [Laci bátyám] bejött a nyitott
ajtón
Szerbusztok édes egy jó lelkeim! (Móricz Zsigmond)
- 2. <Távozáskor mondott elköszönésként.> Laci vette a kabátját és kalapját és indult: szervusztok. Elmegyek. □ Fóris kikísérte
az udvaron át, a kapuig. Ott kezet nyújtott: No szervusz. Szervusz. (Kosztolányi Dezső)