SZEPEG [e-ë v. ë-ë] ige -tem, -ett, -jen [e, ë, ë]
- 1. tárgyatlan <Sírás után kissé megnyugodva v. sírásra hajló állapotban, pl. félelemben, bánatban> csukladozva szedi a levegőt, sírósan hebeg. A megijedt gyermek szepegve felelt. Sokat sírt a gyerek, már félig alszik, de még most is szepeg. □ Szívem hangosan dobogott
kissé szepegtem is. (Mikszáth Kálmán) Szepegve és szipogva állott És kicsi szíve riadót dobolt. (Juhász Gyula)
- 2 tárgyatlan Szaggatottan, halkan, fojtottam szipogva sír. □ Hangosan nem mert sírni, csak szepegett. (Gárdonyi Géza) || a. tárgyatlan Így sírva, ilyen sírós hangon szól, beszél. || b. tárgyas Így mond vmit. □ Igen elfáradtam, szepegé
a szerencsétlen leány. (Kemény Zsigmond) Azt szepegte magában: Nem gulyások, csikósok! (Móricz Zsigmond)
- 3. tárgyatlan (bizalmas) Fél, félelmében van; meg van ijedve. Ugye, most szepegtek? Mit szepegtek? □ [A medve] Úgy illeg-billeg, hogy rajta akárki nevethet, Senki fiának sem lévén oka tőle szepegni. (Fazekas Mihály)
- Igekötős igék: elszepeg.
- szepegés; szepegő.