SZELLET [e-e] főnév -et, -e [ë, e]
- 1. (régies, irodalmi nyelvben) A levegőnek gyenge áramlása; szellő, fuvallat. Enyhe, esti, gyönge, hegyi, kósza szellet. □ Mit érzek?
egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. (Csokonai Vitéz Mihály) Nem érzed-é a lanyha szelletet, Mely arcodat legyinti s elröpűl? (Madách Imre)
- 2. (népies) Lélegzet, lehellett; (állati) pára, szusz. Kijött belőle a szellet. □ De, hogy őt nem hozta oda rabló szándék, Azt tudom, azt vallom
Lenne bár utolsó ajkamon e szellet. (Arany János)
- 3. (régies, irodalmi nyelvben) Szellem (1), lélek. □ Jó pajtások is volnának, ha az ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a
hajadont közéjük nem dobta volna. (Jókai Mór) || a. (régies) Sugallat, szeszély, ihlet. □ Vajon micsoda szellet szállta meg őnagyméltóságát, hogy így kedveskedik nekem? (Jókai Mór)
- 4. (szépítő, eufemisztikus kifejezésként, finomkodó) Fing.