SZÖKELL [e] tárgyatlan ige -esz [e], -ett [ë] v. -t, jen [ë]; -eni [e] v. -ni, (
régies) szökellik, szökel -sz, -t, -ni
- 1. (választékos) <Ember, állat> könnyed, kecses lendülettel ugrik (vhova). A zerge könnyedén szökell egyik szikláról a másikra. □ "Sírj; de utószor most, örömed várjon be csatámról." | Igy szólván paripára szökelt, és rendbe vegyűle. (Vörösmarty Mihály) || a. (átvitt értelemben) □ Hullám az élet, a halál folyam
Míg az könnyelműn játszik, a bohó, Céltalanul szökelve mint gyerek,
Sötéten zúg alattuk a folyó. (Komjáthy Jenő)
- 2. (rendsz. határozóval) <Vízsugár> heves, erős lendülettel tör, lövell a magasba. A szökőkút vize a magasba szökell. A vízsugár igen magasra szökell.
3. (irodalmi nyelvben) <Vér> az erekben (gyorsan) kering, ill. vmely érzelem, felindulás hatására hirtelen gyorsabban kezd keringeni. □ Én kapattam őket fegyver forgatásra, Midőn még a vérem gyorsabban szökellett. (Arany János) || a. (irodalmi nyelvben) <Vér> az erekben hirtelen vhova árad. □ A vér az arcukba szökellett, nehéz volt a bántalmat szó nélkül eltűrni. (Eötvös Károly)
- 4. (ritka, irodalmi nyelvben) <Szív vmely heves érzelmi hatásra> hirtelen nagyot dobban. □ Idegzetemet
csiklandozó gyönyör reszketteté, szívem szökellt. (Jókai Mór)
- 5. (rendsz. határozóval) (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) <Építmény, fa> kecsesen és merészen mered a magasba. □ Sátora egy dombon kék égre szökellett. (Arany János) A nyájas szerzetes vezette az utat | a toronyhoz, amely büszkén szökell a légbe. (Babits Mihály)
- Igekötős igék: átszökell; beszökell; felszökell; kiszökell; rászökell; végigszökell, visszaszökell.
- szökellés; szökellő; szökellt.