MENNY [ë v. e] főnév -et, -e [e, e]
- 1. (gyak. többes számban is) (vallásügy) <A kereszténység tanítása szerint> az a hely, ahol az Isten, az angyalok és az üdvözültek tartózkodnak. A mennyek(nek) országa; a menny sátra ←; felszáll a mennybe; mennybe jut; mennybe száll. □ Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban. (Ady Endre) || a. (ritka, vallásügy) Üdvözülés, üdvösség. Elnyeri a mennyet.
- 2. (irodalmi nyelvben) Mennyország (2). □ Mennyet kell a földön is keresni. (Vörösmarty Mihály) A menny lakik bennem, úgy érezem. (Tolnai Lajos)
- 3. (költői) Ég, égbolt, levegőég. □ A menny földre hinti Balzsamának harmatit. (Fazekas Mihály) Csattan a menny és megvillan, elvtársaim: a kaszaél. (József Attila)
- 4. (átvitt értelemben, ritka) Mennyre-földre: mindenre, ami szent; égre-földre <esküdözik, fogad vmit>.
- Szóösszetétel(ek): mennyboltozat; mennydörgető; mennyég; mennykék; mennylakó; mennyrázkódtató; mennysátor; mennyszínű; mennytiszta.