FELSÉGES [ë-ë v. e-ë] melléknév -en, -ebb, [e, e] fölséges [ë]
- 1. (régies) <Címzésben v. megszólításban az uralkodó (király v. császár) rangjának jelölésére.> Felséges király! Felséges uram! □ Megkövetem a király fölséges személyét. (Arany János) || a. (vallásügy) <Isten megszólításaként.> Felséges Isten, urunk. || b. (régies, irodalmi nyelvben, olykor gúnyos) A felséges nép: a legfőbb hatalomként tisztelt n. □ A felséges nép majd ítél fölötted. (Madách Imre)
- 2. (túlzó) Rendkívüli elragadtatást, csodálatot, bámulatot, nagyfokú tetszést keltő; nagyszerű. Felséges épület, ital, mulatság, táj, tréfa, zene. A természet felséges adománya. Felséges az idő! A hegyről felséges kilátás nyílik. Zord, felséges zivatar kerekedett. Felségesen éreztem magam! □ E felséges vidék úgy magához ragadt, Hogy szűk elmém épen a felhőkig dagadt. (Csokonai Vitéz Mihály) Nagy fényesség volt ez, harsogó, fenséges zene. (Karinthy Frigyes) Valami csodálatos, felséges egy birkapörkölt volt a bográcsban. (Móricz Zsigmond) Az ilyen női testre ők azt szokták mondani, hogy felséges, sőt, hogy isteni. (Nagy Lajos)