ZIHÁL ige -t, -jon (
választékos,
hangutánzó)
tárgyatlan <Mell, tüdő kimerültség, betegség v. izgalom következtében> a rendesnél gyorsabban tágulva s összehúzódva, küszködve, hallhatóan szívja be s bocsátja ki magából a levegőt. □ Zihált a kis melle a fuldokló zokogástól. (Mikszáth Kálmán) Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát. Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen. (Krúdy Gyula) Gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm | zihál, s mint aki hegyre hág, |
akként élek én örökös lihegésben. (Babits Mihály) || a. tárgyatlan (
átvitt értelemben) □ Fülsiketítő gépzúgás, zakatolás hangörvényében szaladtak a szíjak, forogtak a kerekek, ziháltak ki-be a dugattyúk. (Karinthy Frigyes) || b. tárgyatlan <Személy, állat> így lélegzik.
Gyorsan futott, még most is zihál. Kehes ez a ló, gyakran zihál. □ Tamás
szörnyedve néz: Egy gyilkost, még bitófa-díszben
Kötélről most metszett zsiványt, Szájtátva még, ahogy végsőt zihált. (Arany JánosBurns-fordítás) A szörnyű város mint zihálva roppant | eleven állat, nyult el a homokban. (Babits Mihály) || c. tárgyas Vmit zihálva mond. □ Meleg van zihálta az öreg Tálas, a történelem professzora. (Kosztolányi Dezső)