RÉMÍT ige -ett, -sen [ë, ë]; -eni [e] (-ni)
tárgyas
Rémít vkit: folyamatosan, szokásszerűen v. ismételten rendkívül nagy ijedelmet, rémületet kelt vkiben. (
túlzó)
Halálra rémít: nagyon megrémít.
Ne rémítsd folyton ezt a szegény embert! □ Rettenetes ember
, még kéményseprő korából tudja, hogy a kisgyermekek ágy alá, kazalok mellé pusztultak előle; most a nagyokat szeretné rémíteni. (Vas Gereben) Egy örvény szája rémít. (Juhász Gyula) S a torokgyík réme
S később az iskola rémei . .: ahogy | nőttem, úgy nőtt a Rém is, pedig, ott | s akkor, még csak külső rossz rémitett. (Szabó Lőrinc) || a. tárgyatlan (
ritka) Rémületet kelt. □ Oh Zrinyi roncsolt képe, te vagy! Dicső | Hős hajdan a vérfergetegek között, | Rémítve villogsz most előmbe Századaink sanyarú korából. (Vörösmarty Mihály)
- Igekötős igék: agyonrémít; elrémít; megrémít.
- rémítés; rémítget.