REBEG [e-ë] ige -tem, -ett, -jen [e, ë, ë]
- 1. tárgyas <Meghatottságában, felindulásában> akadozva és nagyon halkan mond vmit. □ Rég volt, igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenék
Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsu tördelt hangját rebegém. (Petőfi Sándor) Kétszeri mondást mint lebüvölten Hallgat el, aztán így rebegi: "Bárczi Benőt én meg nem öltem
" (Arany János) Maga tisztességes fiatalember
Köszönöm ezt a nyilatkozatát, rebegte Pityó. (Gárdonyi Géza) || a. (tárgy nélkül) (ritka) <Felindulásában> nagyon halkan, akadozva beszél v. így ejti ki a szavakat. □ A bús hölgy
képe Elsárgúlt
S még csak még alig nyitván ajakát, így szóla rebegve. (Vörösmarty Mihály) A fiú álmodott, álmában rebegett, szempillái alól két könnycsepp szűrődött át. (Jókai Mór)
- 2. tárgyatlan (ritka) <Mondanivaló> halkan, akadozva hangzik. □ Ily mentség ajakán rebegett a vénnek. (Arany János)
- 3. tárgyatlan (ritka, népies) Reszket, remeg. □ Melinda rebegve ténfereg kifelé. (Katona József) Koros ember gyengül, rebeg az mindentül. (Arany János) Ha kacagott, rebegtek az orrcimpái. (Petelei István)
- Igekötős igék: elrebeg; végigrebeg.
- rebegés; rebegett; rebegő.