KIÁLTÁS főnév -t, -ok, -a
- 1. A kiált (13) igével kifejezett cselekvés; az a cselekvés, hogy vmit kiáltanak. Jelszavak, szidalmak kiáltása. Kiáltásra sem maradt ereje. Kiáltással adott jelt.
- 2. Az így keletkező hang(jelenség); annak a hangja, aki, ami kiált. Bősz, eget verő, fájdalmas, hangos, harsány, panaszos, vidám kiáltás. Fölfigyelt a kiáltásra. Meghallotta a fuldokló kiáltását. □ Felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném
a dühös sárkányt, kiáltván: Ne bántsd a magyart! (Zrínyi Miklós) Örökre zeng itt a kiáltás: | Halandók, merjetek. (Tompa Mihály) || a. (ritka) Kiáltozás, lárma. □ A pályaudvar megtelt kiáltással, zajjal, izgalommal. (Kuncz Aladár)
- Szóösszetétel(ek): csatakiáltás; halálkiáltás; jajkiáltás; segélykiáltás; vészkiáltás.