KÉTELY [e] főnév -t, -ek, -e [ë, e]
- 1. Kétség (1, 1a). □ Aladár
meglátván a kisiető nőt, kételye támadt, hogy ez nem véletlenség. (Vas Gereben)
- 2. (ritka, irodalmi nyelvben) Habozás. □ Hosszú kétely után sem merte nevét odairni. (Arany János)
- 3. (irodalmi nyelvben) Kételkedés (12). □ Kételyeit az eddig hallottak után még mindig nem érzé felderítve. (Eötvös József) Tudom, boldognak is vélnek:
Bárha engem titkos métely Fölemészt: az örök kétely. (Arany János) Csodálkozik, hogy a harangok mégse mentek el Rómába. Ez löki szívébe az első kételyt. (Mikszáth Kálmán)