KELT [1] [e] tárgyas ige -ett, -sen; -eni [ë, ë, e]
- 1. Alvásból ébreszt; költ. Hat órakor keltsenek! || a. (Új) életre kelt: okozza, hogy új életre keljen. Életre keltette benne a szenvedélyt. Életre akarta kelteni a nemzetet. A vízbe fúltat mesterséges légzéssel életre keltették. □ Az elalélt leány fejét hűs vízzel locsolva, ismét életre kelté őt. (Jókai Mór)
- 2. (átvitt értelemben) <Benyomást, érzelmi állapotot> előidéz, okoz, ébreszt (2). Gyanút, vmilyen érzést, feltűnést, nagy hatást, nyugtalanságot, örömet, pánikot, reményeket kelt; → tetszést kelt; undort, zűrzavart kelt. Azt a benyomást, hitet kelti, hogy
□ A címeres, nagy utazó láda
az állomáson feltűnést keltett. (Kuncz Aladár) Itt és amott tűnt föl a városban, mértéktelen szenzációt keltve. (Babits Mihály) || a. (átvitt értelemben, régies, irodalmi nyelvben) Vmire kelt: okozza, előidézi, hogy vmire keljen (6). □ Haragra keltem a király szivét. (Vörösmarty Mihály)
- 3. <Madár> költ [2].
- Igekötős igék: felkelt; kikelt.
- keltés; kelthető; keltő.