KIEGYEZÉS [kiëggyezés] főnév -t, (-ek), -e [ë, e]
A kiegyez(ik) igével kifejezett eljárás; az a tény, hogy vki kiegyezik vkivel, ill. hogy két v. több személy kiegyezik, egyezséget köt; vmely vitás ügynek kölcsönös engedményekkel való elintézése.
Kiegyezés jön létre; kiegyezést hoz létre. || a. (csak egyes számban) (
történettudomány)
A(z 1867-i) kiegyezés: <Magyarország és a Habsburg-uralkodó, ill. Ausztria között> 1867-ben létrejött alkotmányjogi megállapodás, amely megteremtette a dualizmust, Magyarországon véget vetett a szabadságharc leveretését követő osztrák császári önkényuralomnak, ugyanakkor pedig biztosította a magyar uralkodó osztályok uralmát a magyar és nemzetiségi néptömegek fölött, s fenntartotta az ország bizonyos fokú függőségét Ausztriával szemben. || b. (csak egyes számban) (
történettudomány) Ennek ideje.
A kiegyezés után; a kiegyezéskor. || c. (csak egyes számban) (
történettudomány)
Magyarhorvát kiegyezés: Magyarország és Horvát-Szlavón-Dalmátország közt 1868-ban kötött és 1918-ig érvényben volt egyezmény, amely Horvát-Szlavón-Dalmátországnak bizonyos fokú autonómiát biztosított.