HAHAHA [hahaha v. hâhâhâ] indulatszó, (
ritka) haha (a hangsúly rendsz. az első, ritk. az utolsó szótagon)
- 1. <A mélyebb, öblösebb hangú, főleg az elemi erővel kitörő hangos nevetés, hahotázás szava.> □ Hahaha! mindjárt kireped az oldalom! (Csokonai Vitéz Mihály) Biz ez
semmi sem egyéb, mint egy alázatos szegény kis duda. Duda? duda! hahaha! uhhaha! bruhaha! (Jókai Mór) Háháhá kacagott fel a polgármester harsányan, hogy összes porcelánfoga
kivillant. (Móricz Zsigmond) || a. <A vidámság, jókedv, tetszés, öröm kifejezésére.> □ Ki ismert volna reá! hahaha! szóltak nevetve. (Abonyi Lajos)
- 2. <Gúnyos nevetés, (nagyfokú) káröröm szava, különösen indulattól fűtött gúny kifejezésére.> Ezt jól megcsinálta, hahaha! □ Megkorbácsolom a világot! | Jajgatnak majd és én kacagok, Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam. | Hahaha! (Petőfi Sándor) Hahaha! hangzott egyszerre a gúnykacaj. (Jókai Mór) || a. (főleg irodalmi nyelvben) <Szelídebb gúnyt tartalmazó nevetés szava.> □ Bús mogorván ül Petike, | Ha ha ha! | Péter és bú! a mennykőbe, Mi baja? (Vörösmarty Mihály) Van is kit nézni! Hogy téged nézeget, hahaha! (Mikszáth Kálmán) || b. <Bosszúsággal vegyes gúny kifejezésében.> Hahaha, éppen csak ez hiányzott még nekünk!