A magyar nyelv értelmező szótára

HAHÓ mondatszó és főnév

• I. mondatszó
• 1. (rendsz. mindkét szótag hangsúlyos, gyakran a második szótagon erősebb hangsúly van) <Figyelemkeltő hangos kiáltásként, főleg nagy távolságra, erdőben, hegyekben, sötétben azért, hogy a beszélő észrevétesse magát, v. annak megállapítására, van-e valaki a hallótávolságon belül, aki a kiáltásra válaszol, jelentkezik.> Hahó! Hahó! □ Hahó! kerülők, hahó! – hangzott végig a szava harsogó zúgással az erdőn. (Bársony István) Hahó, ez itt a vaáli erdő: Magyar árvaság, | Montblank-sivárság, | Éji csoda és téli veszély. (Ady Endre) Stockholm felé | Sigrid fölébred és – hahó – | ki áll a pályaudvaron? – | a nagyapó, a nagyanyó. (Kosztolányi Dezső) [A diák] hirtelen felugrott hevertéből, kézzel-lábbal kezdett integetni, mint tengeren a hajótörött, hogy magára vonja a figyelmet. – Hő, hő, hahó – kiabált torka szakadtából. A lovas észrevette, egyet került az útján, s arra tért. (Móricz Zsigmond) || a. <Válaszként v. kereső kiáltásként és válaszként.> □ Ha hó! Uram! Fönséges úr! ha hó! – Ha hó! csak erre, szolgám! erre! erre! (Arany János–Shakespeare-fordítás) Hé, Xanthias! – Hol Xanthias? – Te vagy? … – Xanthias (ki a tavat megkerülte [az alvilágban]): Ha-hó! (Arany János–Arisztophanész-fordítás) || b. <Annak megállapítására, hogy a közelben van-e valaki, akit nem láthatunk.> Hahó! Van itt valaki? Hahó! Itt vagyok! || c. <Messze vagy közelebb levő személy(ek)hez intézett, figyelemkeltő kiáltásként, megszólítás helyett v. megszólítás előtt, ill. után.> □ Hahó! hahó! … Nők, gyorsan jöjjetek | Elő! (Nők a várból kirohannak) (Arany János–Arisztophanész-fordítás) Lovas katona állt a Berettyó egy semlyékén … Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon: – Hahó! itt a víz! (Gárdonyi Géza) Piros hajón vidám kormányos, Hahó, nem mehetnék veletek? (Ady Endre)
• 2. (az első szótagon rendsz. erősebb hangsúly van) (népies) <Gyors mozgásban levő állat mozgásának lassítására való felszólításként, főleg vágtató ló csendesítésére, gyak. hó indulatszóval együtt.> Hahó! □ Az ostort … erősen fogja mindenik … Hó, hahó, hó – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabbodnak azonnal. (Tömörkény István) || a. (vadászat) <A lövés hangja nyomán sebes futással megjelenő kutyák megállítására.> Hahó! || b. <Mozgásban levő, főleg futó személy visszatartására, megállítására való felszólításként.> □ Hahó Aladár! … Hová szaladsz? Ne nevettesd ki magad! (Mikszáth Kálmán) Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk, Hahó, vén alvó, itt megpihenünk. (Ady Endre)
• 3. (az első szótagon rendsz. erősebb hangsúly van) <Kitörő öröm, nagy öröm kifejezésére.> □ Ellenségünk száműzeték! hahó! (Petőfi Sándor–Shakespeare-fordítás) Hadd mulatok most egy kicsit, A korzóra, hahó! kilépek S megállítok egy víg kocsit. (Tóth Árpád) –31 <Csodálkozással vegyes öröm kifejezésére, kb. a. m.:> nagyszerű, pompás! □ [A gyerek] könyvet kért. – Hahó, könyvet! Pap lesz. Fenét pap, fiskális… (Móricz Zsigmond)
• 4. (az első szótagon erősebb hangsúly) <Elismerés kifejezésére.> □ Hahó, uram! ez nem rosz cselfogás! (Szász Károly–Molière-fordítás)
• 5. (az első szótagon erősebb hangsúly) <Rajtakapás kifejezésére:> hohó! □ Szavon foglak! hahó! (Szász Károly–Victor Hugo-fordítás)
• 6. (az első szótagon gyak. erősebb hangsúly) <Nehézségekre való figyelmeztetés bevezetésére.> □ Hahó! | Csínján, barátom: több is kell ahó’! (Arany János) || a. <Lelkesedés, elismerés és kedvezőtlen körülmény megállapítása közt.> □ Be szép: a jó, Hahó, hahó, Valahol hiba történt, Valahol a nyiladozó Virágokkal. (Ady Endre)
• II. főnév -t, -ja
• 1. A hahó! szóval történő hívás, keresés. □ Hallik a Bende, jer erre, ne arra, elő, ide szózat, | A halló! a hahó! meg az ördög tudja: mifélék. (Arany János)
• 2. Vadászok hahó!-kiáltása. □ Rajta, rajta! s száz hahótul Harsog, zúg a rengeteg. (Kisfaludy Károly) S ím vadászrajt és kürtszót hall és "hahót". (Garay János)