HŐ [3] mondatszó
I. (
népies) <Figyelemkeltő szóként, főleg távol levő személynek kiáltva.> □ [A deák] kézzel-lábbal kezdett integetni
Hő, hő, hahó kiabált torkaszakadtából. A lovas észrevette, egyet került az útján, s arra tért. (Móricz Zsigmond)
II. (
népies)
A. <Megállást parancsoló szóként.>
- 1. <Igába fogott lovat v. más igásállatot, ill. fogatolt járművet megállító szóként.> Hő, te fakó! □ Zaj hallatszott: hajsza Csákó!
hi! hő! (Tóth K.)
- 2. <Mezei v. erdei vad kergetésekor kiabált v. megállást parancsoló szóként.> □ Duzzog (a rókát kergetve jő). Sánta róka, hőhe, hő! már alig piheghetek; Megharaptál, én megeszlek: Hőhe! sánta róka, hő! (Elfogja a rókát) (Vörösmarty Mihály) Róka, medve, hőhe hő, Vadra, holla, hajsza! hő! (Tóth L.) Nyúl futott keresztül a kocsi előtt. Hő, hő, kiabáltak utána. (Móricz Zsigmond)
B. <Személy csillapítására, nyugtatására.> □ Ki eszi ezt [a sok halat] meg? kérdezte édesanyám határozott undorral. Ki eszi?!
Hő, azon ne búsuljon anyám! (Móricz Zsigmond)
III. (tájszó) <Ökör hátráltatására, visszaléptetésére:> hátra! vissza! Hő, vissza!