Súgó: A kereső alapesetben a szótár teljes szövegében keres. A találatok húszasával lapozhatók a nyíl ikonokkal előre és hátra. A "kuty" kezdetű szócikkekhez pipálja ki a Csak címszóban opciót és ezt írja a keresőmezőbe (csillaggal a végén): kuty* (és nyomja meg az Enter-t vagy kattintson a nagyító ikonra). A más szócikkekre való hivatkozásokon (v. ö. és l.) nincsenek linkek, ezért a hivatkozott címszóra rá kell keresni.

HÍRSZERZŐ
HÍRSZOLGÁLAT
HIRTELEN
HIRTELENÉBEN
HIRTELENKEDIK
HIRTELENSÉG
HIRTELENSZŐKE
HÍRÜGYNÖKSÉG
HÍRVÁGYÓ
HÍRVERÉS
HÍRVIVŐ
HÍRZÁRLAT
HISTÓRIA
HISTÓRIÁS
HISTORIKUS
HISZ [1]
HISZ [2]
HISZEKEGY
HISZÉKENY
HISZEM

HÓ [4] mondatszó I. (Rendsz. tegező viszonyban, megszólításra v. megszólítás kiegészítésére használt szóként) (népies)
  • 1. <Messze levő v. vhol a közelben tartózkodó személy megszólítására, olyankor, amikor a személy neve v. kiléte ismeretlen a beszélő előtt:> hé! (1), halló! □ Hó, ki járt ott? … kiáltott a férfiú. "Hollá! hó!" kiabál [Bende], "ki van itt? hol vagytok?" (Arany János) Hó! ki van itt? (Szigligeti Ede–Shakespeare-fordítás)
  • 2. (bizalmas) <Jelen levő v. a közelben tartózkodó ismert személy megszólításakor, más megszólítás kiegészítéséül:> hé! (2). □ "Andoriás hó!" kiált kissé fojtott hangon az első. (Jósika Miklós) Hó fráter! – kiáltotta el magát [a tanító] – alszol? (Móricz Zsigmond)
  • 3. (ritka) <Mondatvégi v. közbevetett nyomósító szóként, felszólítás után.> □ Talpra hó! (Győry V.–Molière-fordítás)
  • 4. (tájszó) <Megszólításra adott válaszként, főleg távolról.> Pista, hó! [Felelet] Hó!
  • 5. (ritka) <Kutya hívására, kiegészítő hívó szóként.> □ Itt, Szikra, erre, hó! (Szász Károly–Shakespeare-fordítás) II. <Megállást parancsoló szóként.>
  • 1. (néha más mondatszó-val együtt) <Haladó ló v. szarvasmarha megállítására.> □ Hó! – mondta egyszer az ember. A lovacskák megállottak. (Tömörkény István) Hó! kiáltott az, aki a szánt hajtotta. (Krúdy Gyula) || a. (rendsz. ismételve, más mondatszó-val együtt) <Vágtató lovat lassúbb mozgásra biztató szóként.> □ Hó, hohó, hó – kiáltják egyformán a lovaknak [a versengő kocsisok], és meglassubbodnak azonnal. (Tömörkény István) || b. <Nyugtalan állat nyugtatására.> □ A tehén a farkával csapkodott. – Hó, – szólt rá Erzsébet, s az állat lassan leeresztette a farka bojtját. (Móricz Zsigmond)
  • 2. <Felszólításként kocsishoz, hogy állítsa meg a lovakat.> Hó, kocsis! le akarok szállni. □ Egyszerre azt mondja a kocsisnak: "hó, megállj!" (Déryné) Ha azt kiáltja nekik [= a kocsisoknak, a kormányos]: Hó! akkor megállnak. (Tömörkény István) || a. <Figyelmeztetésként a kocsisnak, hogy rossz irányban mennek a lovai.> □ Hó ne hajts a kapufélfának! (Jósika Miklós)
  • 3. (bizalmas) <Felszólításként, személyhez:> állj(on) meg! Ne menj(en) tovább! Hó, ne szaladj! □ S mikor a hágcsó fenn éri a vár falát, Oda kiált [Lajos király a felmenni akaró barátnak]: "hó várj s jer utánam, barát!" (Arany János) A főbiró fölugrott erre, mint egy hörcsög, útját állta: – Ohó, hó! Lassan a testtel, fiacskám! (Mikszáth Kálmán)
  • 4. (átvitt értelemben) <A beszéd v. a gondolatmenet megszakítására utaló szóként.> □ De hó! megálljunk! Elcsapongtam messze! (Ábrányi Emil–Byron-fordítás) || a. <Hirtelen felvillanó gondolat jelentkezésével együtt.> □ … hanem, hó! most jut eszembe … János gazda, hova is tette a minapában kardjaimat? (Petőfi Sándor)
  • 5. <Tiltakozásban.> □ Hó – protestálok! kiáltott Márton. (Jósika Miklós)
  • 6. (bizalmas) <Megütközés, ellenvetés, visszautasítás kifejezésében.> Hó! nem úgy van ám az! III. (népies) <Állatterelő, szarvasmarhának, rendsz. az ellenkező irányra utaló mondatszó társaságában:> balra! Csá, te Rendes! – Hó, te Szilaj! □ Máté gazda elbúcsúzott, és futásnak lódult a szekere után. – Csáli [= csálé] hó! (Gárdonyi Géza)