ELŐD [e] főnév -öt, -je [e] v. (
ritka,
régies) -e [e], (
elavult) eldőd [e] (rendsz. birtokos személyraggal)
- 1. (régies, választékos) Olyan személy, aki vki előtt régebben ugyanabban a közösségben élt; ős. Nagy elődeink emlékét tisztelettel őrizzük. □ Eldődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván [a magyar], rút idegent cserélt. (Berzsenyi Dániel) Ott veszett az ősi címer, Az elődök képe, kardja. (Tompa Mihály) || a. (többes számban) Annak a népnek, nemzetnek első v. régi nemzedékei, amelyhez vki tartozik; kül. a múlt kimagasló alakjai, nagyjai; ős. Az elődök vérrel szerezték e hazát. Kövessük nagy elődeink példáját! Ifjúságunk elődei a 48-as forradalmi ifjak. □ Eldődeink siralmas harchelyén, | Zöldebb a fű Mohácsnak mezején. (Eötvös József) || b. (választékos) Felmenő ági vérrokon. □ Látjuk a környezetet, ahol [a színmű alakjai] élnek és meghalnak,
szinte azt is érezzük, miben nevelődtek, s mily elődöktől lettek. (Ambrus Zoltán)
- 2. Az, aki vmely tisztségben, tevékenységben, hivatali munkakörben időrendben megelőz(ött) vkit, előtte abban működött, dolgozott. Hivatali elődje sok elintézetlen ügyet hagyott hátra. Elnöki székfoglalójában megemlékezett elődjéről. Méltatta elődjének érdemeit. || a. Az, aki vmely szellemi, művészi tevékenységben, irányzatban példaképe vkinek. Szellemi előd. □ Falusi csöndben, termékeny magányban Megint utódod lettem, nagy előd [= Arany János]. (Juhász Gyula)
- Szóösszetétel(ek): jogelőd.