ESŐ [2] [eső v. esső] főnév -t, -je [e]
Vízcseppek alakjában lehulló csapadék (1).
Csendes, langyos, permetező, szakadó, zuhogó eső; havas, jeges eső; → ólmos eső; → ónos eső; nyári, őszi, országos eső; → pásztás eső; csepeg, eláll, esik, megered, szakad, zuhog az eső; esik eső karikára ←; → pásztá(k)ban esik az eső; → rákezd(i) az eső; sok eső esett ← arrafelé; → lóg az eső (lába)
; esőre → áll az idő; esőre → hajlik az idő; esőt → kap. Szóláshasonlat(ok):
úgy dől, ömlik az eső, mintha → dézsából öntenék. □ Ess tehát kedves kis eső! locsolgasd A megijjedt nép sanyarú vetését. (Fazekas Mihály) S elindultunk a halk esőben
(Tóth Árpád) Jer ki, kedves, az esőtől minden újra friss. (Babits Mihály)
- Szólás(ok): eső után köpönyeg: elszenvedett kár után már hiábavaló óvatosság, védekezés; (népies) adtál Uram esőt, nincs köszönet benne: rosszul ütött ki, csak bajt, kárt okozott, amire vártunk, amit kívántunk; ld. még szamár.
- Szóösszetétel(ek): 1. esőeloszlás; esőfelleg; esőhiány; esőhozó; esőlé; esőszagú; esőszem; esőszitálás; esőszükséglet; esőverte; 2. aranyeső; daraeső; jégeső; kéneső; véreső; virágeső; záporeső.
- esőtlen.