BŰ [1] mondatszó és főnév (
bizalmas)
Csak olyan szólásszerű kapcsolatokban, amelyek rendsz. a butaság, értelmetlenség nagy fokának kifejezésére használatosak.
- I. mondatszó <Az ugyanilyen használatú bá ellentéteként, vele mellérendelő kapcsolatot alkotva.>
- 1. <Önálló mondatban:> Se bű, se bá!: a) semmit sem tudunk a dologról; b) (vkinek) semmi köze hozzá. Bű-e vagy bá?: jó hírt tudsz-e (az ügyben) vagy rosszat? □ Nekem küld levelet, akinek se bű, se bá nem emberem. (Jókai Mór)
- 2. <Idézetként, ilyen kifejezésekben:> azt se mondta, bű vagy bá: a) nem mondott se jót, se rosszat; b) semmit sem szólt, egy mukkot sem szólt; azt se tudja, bű-e vagy bá: teljesen tájékozatlan, tudatlan; egy szót se tud; tudni akarom, bű-e vagy bá: valamiféle választ kívánok; véleményt, állásfoglalást akarok hallani, tudni.
- II. főnév Bűt <Csak ilyen kifejezésekben:> se bűt, se bát nem mondott: egy szót sem szólt (hozzá); meg se mukkant; nem szólt se jót, se rosszat; vagy bűt vagy bát mondj (rá) v. kell (rá) mondani. □ Az lehetetlen. Hisz erre vagy "bűt" vagy "bát" csak kell neki mondani. (Jókai Mór)