ÜVÖLT ige -ött, -sön; -eni [e] (-ni) (
hangutánzó)
1. tárgyatlan <Farkas, kutya és más, velük rokon fajtájú állat> elnyújtott, panaszosnak tetsző, erős, kellemetlen, mély hangot hallat, főként félelmében.
A farkas üvölt a pusztán. A kutya üvölt a holdra. □ Többet is beszélne még a szülőjének, Ha az ebek alant nem üvöltenének. (Arany János) [A farkas] ijedten szökött fel
fekhelyéből, s nagyot üvöltve rohant nehány száz lépésnyire. (Jókai Mór)
- 2. tárgyatlan <Ember> a szokásos emberi hangnál erősebb, fülsértő, tagolatlan hangot ad, üvöltő állathoz hasonló hangon ordít, kül. dühében v. fájdalmában. A sebesült üvölt kínjában. □ Búsan üvöltött A bolgár sokaság. (Vörösmarty Mihály) || a. tárgyatlan (bizalmas, túlzó, rosszalló) <Ember> kellemetlen, illetlen v. meg nem engedett módon, nagyon hangosan beszél, kiabál, kiált. Ha nem üvöltesz, akkor is meghallom. Szóláshasonlat(ok): üvölt, mint a → sakál. || b. tárgyatlan (bizalmas, rosszalló) <Gyak. indulatos beszédben: kisgyermek> hangosan, hosszasan v. ismételten, fülsértően sír. Már megint üvölt ez a kölyök!
- 3. tárgyas Nagyon nagy erővel ordít, ill. dühödten hangoztat vmit. Bosszút üvölt: bosszúért kiált. Néhány szót üvöltött. Az ellenség azt üvölti, hogy győzelmet fog aratni. □ Elkezdtek valami egyhangú gyászdalt üvölteni. (Jókai Mór)
- 4. tárgyatlan (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) <Szél, vihar> erős hang kíséretében nagy erővel fúj, süvölt, tombol. □ Künn szél üvöltött. (Eötvös József) Fejünk fölött üvölt a zivatar. (Jókai Mór) || a. tárgyatlan (átvitt értelemben, költői) <Tenger, erdő viharban> ehhez hasonló hangot ad. □ Reng és üvölt e tenger, Hánykódnak a hajók. (Petőfi Sándor)
- Szólás(ok): ld. farkas.
- Igekötős igék: átüvölt; beleüvölt; beüvölt; elüvölt; felüvölt; kiüvölt; leüvölt; ráüvölt; teleüvölt; túlüvölt; végigüvölt; visszaüvölt.