ÖNFEJŰ [e] melléknév -en [e], -bb és főnév -t, -ek, -je [e, e] (választékos, gyak. rosszalló)
Olyan (személy), aki mindenben a maga feje, akarata után indul, saját véleményéhez, elképzeléséhez, elgondolásához erőszakos csökönyösséggel ragaszkodik, másoknak jóakaratú, tárgyilagos véleményét, józan tanácsát makacsul elutasítja; nyakas, fejes, konok. Önfejű ember; önfejűen viselkedik. Hiába beszélsz ennek az önfejűnek. □ Mikor sokat ivott, olyan önfejű lett, hogy nem lehetett vele semmire menni. (Jókai Mór) || a. Mások akaratának nem engedelmeskedő, makacs, akaratos. Önfejű gyerek. □ Szilaj egy kicsit és önfejű. Azt mondja a szemembe, neki senki sem parancsol. (Mikszáth Kálmán)
önfejűség; önfejűsködik.