ÉLV főnév -et, -e [e, e] (
irodalmi nyelvben,
elavult)
- 1. Testi v. szellemi élvezet, öröm. □ A tárgy kellemetessége közönyös: maga a beszélgetés az, ami élvet ad. (Eötvös József) Hallik toborzó, tus, nagy áldomás: Menjünk be, itt szokatlan élv kinál. (Arany János) Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást. (Madách Imre) || a. (ritka) Az élvezet hajhászása, túlzásba vitt élvezet. □ Apját a bánat, őt az élv ölte meg. (Jókai Mór)
- 2. (ritka) Olyan étel v. ital, amelyet élvezet fogyasztani. □ Étvágya kerekednék a nyalánk élvek után
(Vas Gereben)