ÁLL [2] főnév -at, -a (rendsz. személyraggal)
1. Az arcnak a száj alatt levő, többé-kevésbé előreugró kerekded része. Borostás, csapott, csupasz, gödrös, erőszakos, hegyes, kerek, sima, szőrös áll; → pelyhedzik az álla; → vacog az álla; → felkapja az állát; → felkötik az állát; → feltámasztja az állát; dörzsöli, megcsípi, simogatja az állát. A hegedűt az álla alá szorítja. Állig vízben áll. Az ütés állon találta. □ Apró szemei,
borotvált álla s arcának és homlokának szapora redői furcsa alakká tették. (Eötvös Károly) Talán csak az volt bántó
arcában, hogy az álla és rövid orra túlságos energiát mutatott. (Hunyady Sándor)
2. Alsó állkapocs. Eltört az álla.
3. (halászat, tájszó) A horognak visszahajtott része, amelyre a csalétket akasztják, szúrják.
4. <Csak néhány állandósult szókapcsolatban:> Állig: a lehető legnagyobb mértékben; teljesen; állig fegyverben: nagyon fölfegyverkezve, tetőtől talpig vasban; állig fölfegyverkezve; állig vasban; állig begombolkozik: rendkívül tartózkodó magatartást tanúsít, egyáltalán nem hajlandó vmilyen ügyben nyilatkozni, állást foglalni. Állig begombolkozott a kérdezősködők elől. □ Huszárok voltak,
állig fegyverben. (Herczeg Ferenc)
Szólás(ok): (majd) leesett az álla: nagyon elcsodálkozott, elképedt; ld. még: felkopik.