PERCEG [ë-ë v. e-ë] tárgyatlan ige (-tem) [e], -ett, -jen [ë, ë] (rendsz. 3. személyben) (
hangutánzó)
- 1. Egymást gyorsan követő, halk, rövid pattanó, reccsenő hango(ka)t ad folyamatosan. □ Az ablaküvegek percegtek és zizegtek. (Kemény Zsigmond)
- 2. <Égés, sütés, izzás közben> magából apró részeket (szikrát, zsírt) szórva serceg, sistereg. Perceg a lámpa, a gyertya, a mécs. □ Csak néha perceg a parázs És a tücsök cirpel halkan. (Madách Imre) A meleg bográcsban a szalonna
percegett, és adni kezdte
a zsírt kifelé. (Tömörkény István) A tűz
szikrázik és perceg, s szanaszét szórja a szikrákat. (Móricz Zsigmond)
- 3. <Írótoll írás közben akadozva> zizegő, kaparó zörejt kelt. □ Toll percegett, a könyvekkel elhalmozott íróasztalnál egy nő írt. (Gyulai Pál) Minden toll
vígan percegett a kutyanyelveken. (Mikszáth Kálmán)
- 4. Perceg a szú: a szú rágása következtében a bútor, ill. az épület fája folyamatos, sercegő hangot ad. □ Soká hallgatózik, mindenütt hiában; Mert csak egy szu perceg a szemöldökfában. (Arany János) Egy szú perceg halkan valahol az ajtófélfában. (Gárdonyi Géza)
- 5. (elavult) <Óra> ketyeg.
perceget; percegő; percegtet.