NAGYSÁD főnév (személyragos, csak 2. személyű raggal) -ot, -tok (3. személyű állítmánnyal)
1. (
elavult) <Kb. a XIX. század közepéig férfiak és nők udvarias, megtisztelő megszólításaként, főleg a nemesi társadalomban, ill. olyanok megszólításaként, akiket a "nagyságos" cím megilletett, egymás közt és alacsonyabb társadalmi helyzetűek részéről.> □ Higgye el nagysád [mondja a grófleány a bárónak]
, hogy a méla Tempefői
sokkal józanabban gondolkodik. (Csokonai Vitéz Mihály) Az érzelmeket, melyek Rétynének keblét e pillanatban eltölték, nem fogom leírni
Szobaleánya
elborzadott, midőn asszonyát ily állapotban látá
Nagysád talán beteg? mondá Julis. (Eötvös József) A nagyságod bálja sem volt dísztelenebb; itt több a fény, nagysádnál több volt az ízlés [mondja a titkár Monti grófnak]. (Szigligeti Ede)
- 2. <Főleg a XIX. század közepétől századunk elejéig többnyire nők megtisztelő megszólításaként, rendsz. férfiak részéről, szélesebb társadalmi rétegekben.> □ Nagysádé szerelmem, Lelkem, életem. (Petőfi Sándor) Pusztafi
el volt foglalva
új ismerősével, úgyhogy végre Holdvárynénak kellett őt visszavonni a társaság
centrumához. Pusztafi úr, holnap délben a mi vendégünk fog lenni
Tehát nagysádtok sem vesznek részt a holnapi hivatalos vendégségben? (Jókai Mór) || a. <Századunk első évtizedeiben olyan nőknek kevésbé megtisztelő megszólításaként, akiket nem akartak sem nagyságos asszonynak, sem pusztán a keresztnevükön szólítani; néha a keresztnév után is.> Nagysád, írja le ezt az ívet! Margit nagysád, kérem, jöjjön az irodába!
- 3. (ritka) <Megnevezésként gyak. névelővel; a személyrag viszonyító értékének háttérbe szorulásával:> az a személy, akit a nagysád (2a) megszólítással illetnek. A nagysád nem jön velünk. □ Azóta nagysád lett belőle, Hideg és büszke, mint szokás. | S a rege szól: Volt egyszer egy lány, | Ábrándos, szőke, kékruhás
(Reviczky Gyula)