POÉZIS főnév -t, -e [e] v. -a, (
ritka,
régies) poezis [ë] (
régies írva: poesis is) (csak egyes számban) (
régies,
választékos)
- 1. Költészet (1). □ Légy te nékem, szent poesis, mindenem. (Csokonai Vitéz Mihály) [Jászai Mari halálára.] Mint a munkás, ha elállítja gépeit | gyásza jeléül: állítsd el titokzatos | szövőszéked, Poézis! (Babits Mihály) || a. Költőiség. Ebben a versben van poézis. □ Az a józanság, mely elömli mívedet, S melytől te félsz, nekem legszebb poesis. (Berzsenyi Dániel)
- 2. Vminek a hétköznapitól elütő jellege; különleges báj, regényes szépség. A táj, a szerelem poézise, Megragadta a vidék poézise. □ Ötvenéves koráig csupán a szerelemmel törődött. Összekeverve szépen a dolog nemi részét az ügy poézisével. (Hunyady Sándor)
- 3. A valóságtól, a gyakorlattól elszakadó, azt kiszínező ábránd(ozás), képzelődés. □ Ez idáig poezis, de hol a próza? Háta pénz?
Pénz nélkül nem viselnek hadat. (Jókai Mór)