ASZÚ [ú v. u] melléknév és főnév, (
régies,
népies) asszú
I. melléknév Erősen csökkent nedvességtartalmú <növény, gyümölcs>; megfonnyadt, megaszalódott, kiszáradt.
Aszú fű, füge, gyümölcs, szilva; aszú szőlő: tőkén megtöppedt, összeaszott szőlő, melyből kiváló édes bort készítenek. □ [A gerlice] nem szálla szép zöld ágra, Hanem szálla asszú ágra. (népköltés) Botja
Fekete szárát körülfonták Aszú venyigék s lankadt rózsák. (Tóth Árpád)
- 2. (ritka, irodalmi nyelvben) Kiaszott, kiszikkadt <növényzet v. növénnyel borított kopár terület>. □ A nap aszúvá perzseli a mezőket. (Jókai Mór)
- 3. (ritka, tájszó, költői) Víztelen, száraz. □ Pusztán folyam mért nem vagyok, Hogy inna fel asszú homok! (Arany János) || a. (átvitt értelemben, ritka) Aszúfa: fából készült hangszer (pl. hegedű, lant). □ Oh lantom!
Ha egy szikra lélek volt az asszu fában, Most, igazán most kell magadér kitenned. (Arany János)
- 4. (régies, költői) Öregségtől kiaszott, sovány <bőr, testrész>. □ Ha tütüzget [= iddogál] holmi vén anyó,
Iváskor én ajkához billenek Hogy a sör mind aszú keblére fut. (Arany JánosShakespeare-fordítás)
- II. főnév -t, -ja
- 1. Aszúbor. Négyputtonyos, ötputtonyos, hatputtonyos aszú; tokaji aszú.
- 2. Megtöppedt, aszúbor készítésére alkalmas, aszú (I. 1) szőlő. Ősz végén szedik az aszút.