HALLGA mondatszó (kissé régies, irodalmi nyelvben)
<Hangjelenség figyelésére való felhívásul, szelídebb hangú, enyhe felszólításul, főleg olyankor, ha a hangjelenségből vminek, vkinek közeledésére, közellétére következtetünk, rendsz. tegező beszédben:> hallgass(atok) csak oda!, hallgassuk csak!, figyelj(ünk) csak! □ Egyszer a kobzos csak jobbra mutat: "hallga, Immár letanyázott és dőzsöl a falka". (Arany János) Csendben foly a tanács; de hallga, hallga! | Kürtszó-e az, vagy szél mi ott rivalga? (Arany János) Csitt! Hallga! súgá a nő, kerekre felnyitva szemeit s a jégvirágos ablakra bámulva. Mi az? Mit neszelsz? Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. (Jókai Mór) Ó jaj, hallga, mily hang volt ez, ilyen szívszorult sikoly? (Babits Mihály) (főleg költői) <Önmagához szólva, magánbeszédben.> □ Minden szerencsém kockán, Ó Hadúr! | Egészen add meg, vagy tégy semmivé. | De hallga! jő. (Vörösmarty Mihály) Hallga, búgnak az orgonák, Alleluja, alleluja, Hajnali mise óta. (Ady Endre) A rádió kagylóját felveszem |
Hallga! Muzsika! | Valami messzi jazzt üzen az éter. (Tóth Árpád) <Főmondat értékű szóként, mellékmondat előtt.> □ Egyszer Rózsa fölnéz: "Lelkem, arra jég van, Hallga, hogy zúg! sok kárt tesz az a szomszédban." (Arany János)