ELEVENSÉG főnév -et, -e [ë, e] (csak egyes számban)
Általában az eleven melléknévvel kifejezett tulajdonság, jelleg, állapot, magatartás; vkinek, vminek ilyen volta.
- 1. (ritka) Vkinek, vminek élő volta, állapota. A hal, a test elevensége. || a. Vmely irodalmi, művészi ábrázolásnak, ill. ilyen ábrázolás alakjának eleven, élettel teli volta. A regénynek különösen mellékalakjai tűnnek ki elevenségükkel. □ [Kemény Zsigmond] költői föl-fölvillanása
a női jellemeknek
ad meglepő elevenséget. (Péterfy Jenő)
- 2. Fürgeség, élénkség, mozgékonyság. Az asszonyka, a gyermek elevensége; a szem, a tekintet elevensége; a figyelem, a képzelet elevensége. Gyerekben néha idegesítő a túlságos elevenség. □ Alig bírt magával az elevenségtől. (Mikszáth Kálmán) || a. Vminek mozgalmas, élénk (3) volta. A forgalom, a játék, a piac, a terem, az utca, a város elevensége. || b. Hangos mozgolódás, nyüzsgés. A teremben nagy volt az elevenség. □ Nagy elevenség, hullámzás volt a "Szőllő"-ben. (Mikszáth Kálmán) Megtelt a szoba elevenséggel, lármával és vidámsággal. (Móricz Zsigmond)
- elevenségű.