VOLTA főnév (személyragos) voltom, voltod, voltunk, voltotok, voltuk; voltát
- 1. (melléknévi jelzővel, főként egyes szám 3. személyben) (kissé választékos) Az a tény, hogy a szóban forgó személy, tárgy, dolog olyan, amilyennek a jelzőként használt szó mondja, állítja. Az ügy kényes volta; a termelés gazdaságos volta; tekintettel az idő előrehaladott voltára. Az állítás igaz voltához nem fér kétség. □ E szenvedély nyilvánulása
nagyszerű a maga
egyszerűségében és elementáris voltában. (Ambrus Zoltán) A helyzet ünnepélyes volta nem tagadható. (Tömörkény István) || a. (ritka, népies) <Leplezett káromkodásként.> A keserves voltát!: a keservit (neki)! □ A keserves voltát, rugaszkodj utána! (Petőfi Sándor)
- 2. (főnévi jelzővel) (kissé választékos) Az a tény, hogy a szóban forgó személy, tárgy, dolog az, aminek a jelzőként használt szó mondja. Büszkén hivatkozik magyar voltára. Vendég voltának köszönheti, hogy nem járt pórul. □ Fölnézett az égre, az országutjára, Keservesen gondolt bujdosó voltára. (Arany János) || a. <főnévből képzett melléknévvel, a főnévi jelző értelmében.> □ Király, ha nem nézném vitézi voltomat, Majd fejedhez verném héttollu botomat. (Arany János)
- 3. (régies) Vkinek (vmilyen) (múltbeli) állapota, helyzete, ill. léte. □ Voltunknál nagyobbnak ne ítéljük magunkat. (Pázmány Péter) || a. (ritka, költői) Múltbeli létezése, léte; múltja. □ Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály. (Ady Endre)
- Szóösszetétel(ek): mivolta.